Rákóczi-szabadságharc

Összegzés

A Rákóczi-szabadságharc (1703-1711, magyarul Rákóczi-szabadságharc, németül Aufstand von Franz II. Rákóczi, románul Răscoala lui Rákóczi) volt az első jelentős kísérlet a Habsburgok magyarországi uralmának megdöntésére. A háborút nemesek, gazdag és magas rangú autonomisták egy csoportja vezette, élükön II. Rákóczi Ferenccel, nagyszámú elbocsátott katona és paraszt kíséretében. A felkelés sikertelen volt, a szatmári békeszerződéssel ért véget. A magyar nemességnek azonban sikerült részben kielégítenie a magyar érdekeket.

A paraszti osztály a hosszú háborúk okozta nehézségek miatt a birodalom ellen fordult. A török háborúk nagy károkat hagytak maguk után, a népesség mindössze négymilliónál stagnált, sok terület teljesen elpusztult és elhagyatott volt. A Magyar Királyságnak a háború fenntartásához szükséges hárommillió guldenből évente négyszázezret kellett előteremtenie. Azt mondták, hogy a királyi Magyarország két év alatt (1685-1686) többet fizetett a Habsburgoknak, mint a törököknek száz év alatt. Az 1689-ben bevezetett hadiadót végül az osztrák katonaságnak kellett erőszakkal beszednie. Idővel a rekatolizáció folytatódott, és a parasztok és jobbágyok szorongása egyre nőtt, mivel a teljes teher az ő vállukra nehezedett. 1697-ben Tokajban a Habsburgok elleni felkelést a magyar nemesség segítségével verték le.

Fokozatosan megromlott a viszony az udvar és a nemesség között, és az új Habsburg uralkodók olyan rosszul bántak a parasztokkal, hogy végül egyesek vissza akartak térni a török uralomhoz.

Lázadás

A nemzetközi kapcsolatok lehetőséget nyújtottak Magyarországnak arra, hogy megszabaduljon a Habsburgoktól. A francia XIV. Lajos segítségével 1678-ban Habsburg-ellenes lázadók egy fiatal nemes, Thököly Imre vezetésével fellázadtak a birodalom ellen. Thököly elfoglalta Észak-Magyarország nagy részét. 1681-ben az oszmánok csatlakoztak hozzá, és Thökölyt IV. Mehmed szultán Felső-Magyarország királyaként ismerte el. Amikor azonban az oszmánok 1683-ban elvesztették a bécsi csatát, Thököly elvesztette az oszmán támogatást, és végül 1685-ben vereséget szenvedett. Az oszmánokkal való szövetsége megváltoztatta Magyarország pozitív megítélését Nyugat-Európában, és ahelyett, hogy a kereszténység bástyájának tekintették volna, az országra most ellenségként gondoltak. Részben ennek a helyzetnek a következményeként Magyarországot “meghódított területként”, és nem “az oszmánoktól felszabadított területként” foglalták el és szervezték meg.

II. Rákóczi Ferenc (magyarul: II. Rákóczi Ferenc) régi nemesi család fia, a Magyar Királyság egyik leggazdagabb földbirtokosa volt. 1694-től a Comitatus Sarossiensis (Sáros megye) grófja (comes perpetuus) volt. I. Rákóczi Ferenc, Erdély megválasztott uralkodó fejedelme és Zrínyi Ilona gyermekeként született 1676-ban. Apja meghalt, amikor Rákóczi még csecsemő volt, anyja pedig 1682-ben férjhez ment Thököly Imréhez. Thököly veresége után Zrínyi három évig elfoglalta Munkács várát, de végül kénytelen volt megadni magát. A Karlowitz-i békeszerződés aláírása után, amikor mostohaapját és édesanyját száműzetésbe küldték, Rákóczi Bécsben maradt Habsburg felügyelet alatt.

Thököly parasztseregének maradványai a mai Magyarország északkeleti részén, a Rákóczi család birtokához tartozó Hegyalja vidékén újabb felkelést indítottak. Elfoglalták Tokaj, Sárospatak és Sátoraljaújhely várát, és felkérték Rákóczit, hogy legyen a vezetőjük, de ő nem szívesen állt egy kisebbnek tűnő parasztlázadás élére. Hamarosan visszatért Bécsbe, ahol mindent megtett, hogy tisztázza magát. Rákóczi összebarátkozott gróf Bercsényi Miklóssal, akinek Ungváron lévő birtoka az övével szomszédos volt. Bercsényi magasan művelt ember volt, a királyság harmadik leggazdagabb embere (Rákóczi és Forgách Simon után), és kapcsolatban állt a magyar arisztokrácia nagy részével.

Miközben a Habsburg-ház a kihalás szélén állt, Franciaország szövetségeseket keresett az osztrák hegemónia elleni küzdelemben. Ennek megfelelően felvették a kapcsolatot Rákóczival, és támogatást ígértek neki, ha felvállalja a magyar függetlenség ügyét. A leveleket Longuevalra, egy vallon származású császári hadnagyra bízták, akit Rákóczi már három éve ismert. Ez a hadnagy elhagyta észak-magyarországi (mai Szlovákia) otthonát, és Belgiumból könnyen eljutott Párizsba, de Longueval elárulta Rákóczit azzal, hogy a levelekről tájékoztatta a bécsi udvart. A császári udvar, mivel többet akart megtudni, hagyta, hogy a levelek célba érjenek. Párizsban a bécsi kémnek átadták a francia kancellár válaszlevelét, amelyben Franciaország pénzügyi támogatást és fegyvereket ajánlott a magyaroknak. Újabb levél következett, amely ismét a bécsi udvar tudomására jutott. Longueval 1701. február 1-jén Linzben fogságba esett. Április 18-án Rákóczi levelet kapott nagynénjétől, amelyben tájékoztatta Longueval elfogásáról és arról, hogy a leveleket megtalálták nála. Ennek közvetlen következményeként Rákóczit 1700. április 18-án Nagysáros várában letartóztatták, és a Bécs déli részén fekvő Wiener Neustadt várába zárták. Az előzetes meghallgatások során világossá vált, hogy Ferenc számára – akárcsak nagyapja, Petar Zrínyi esetében – az egyetlen lehetséges ítélet a halál. Terhes felesége, Amelia és a börtönparancsnok segítségével Rákóczinak sikerült megszöknie és a lengyelországi Brzeżanyba menekülnie. Tízezer gulden jutalmat tűztek ki a fejére. Itt találkozott újra Bercsényivel, és együtt újra felvették a kapcsolatot a francia udvarral Ferriol grófján keresztül.

Három évvel később a spanyol örökösödési háború miatt a Magyar Királyságban lévő osztrák haderő nagy része ideiglenesen elhagyta az országot. A helyzetet kihasználva a kuruc erők Munkácson újabb felkelést indítottak, amelynek vezetésére Rákóczit kérték fel. Ő úgy döntött, hogy energiáit a nemzeti felszabadító háborúba fekteti, és elfogadta a felkérést. 1703. június 15-én a lengyelországi Lawoczne városánál csatlakozott hozzá egy másik, mintegy 3000 fős fegyveres csoport Esze Tamás vezetésével. Bercsényi is megérkezett, francia pénzekkel és hatszáz lengyel zsoldossal. A Rákóczi vezette hadsereg másnap a Verecke-hágón keresztül, a lengyel-magyar határt átlépve érte el Magyarországot.

A magyar nemesség nagy része nem támogatta Rákóczi felkelését, mert azt nem tekintették másnak, mint jacquerie-nek, parasztfelkelésnek. Rákóczi híres felhívása Vásárosnaményban a Szabolcs megyei nemességhez hiábavalónak tűnt. Nagykálló várának július 29-i elfoglalása után sikerült meggyőznie a hadjúkat (emancipált parasztharcosokat), hogy csatlakozzanak csapataihoz, így 1703. szeptember végére a Dunától keletre és északra fekvő magyar királyság nagy részét ellenőrzése alá vonta. Nem sokkal később meghódították a Dunántúlt.

Közben a felkelés átterjedt Erdélyre, ahol a császári csapatok egymás után vereséget szenvedtek Brádnál (1703. szeptember 19.) és Szentbenedeknél (november 11.). A kolozsvári osztrák helyőrség megerősítésére küldött székely ezred is vereséget szenvedett. Nyolcezer császári csapatnak de Bussy-Rabutin tábornok parancsnoksága alatt sikerült megközelítenie Kóvárat, de teljesen elszigetelve találták magukat, és visszavonulásra kényszerültek.

1704 februárjában a Bottyán János vezette magyar felkelők egészen Bécs környékéig portyáztak Alsó-Ausztria földjén. Az osztrákoknak azonban még mindig sikerült megtartaniuk Magyarország legfontosabb erődítményeit. Erdélyben Thoroczkai István ötezer felkelőt gyűjtött össze, akikkel megtámadta Gyulafehérvárt, de április 13-án Feketehalomnál a Graven ezredes vezette császári csapatok legyőzték. Más császári erők Adam Ritchan tábornok vezetésével támadást indítottak Felső-Magyarországon, de júniusban Smolenicénél vereséget szenvedtek, mintegy 1000 halottal.

A még mindig bizonytalan helyzetben (de Bussy-Rabutin mindössze 9000 katonával rendelkezett a 20 000 felkelővel szemben) Anglia és Hollandia hiába próbált békés közvetítést kezdeményezni (1704. október 17-30.). A Heister tábornagy vezette császári csapatok egymást követő sikerekben Győrnél is legyőzték a felkelőket (június 22.), és sikeresen visszaverték a Trnava elleni támadásukat, visszafoglalva magát a várost (június 25.).

Mivel az osztrákoknak több fronton kellett harcolniuk Rákóczi ellen, kénytelenek voltak tárgyalásokat folytatni vele. Az osztrák és angol erők 1704. augusztus 13-i blenheimi csatában aratott győzelme az egyesített francia-bajor sereg ellen azonban nemcsak a spanyol örökösödési háborúban jelentett előnyt, hanem megakadályozta, hogy Rákóczi csapatai francia és bajor szövetségesekkel egyesüljenek. 1705-ben I. Lepopold meghalt, és I. József lépett a trónra.

Rákóczi ezzel nehéz katonai és pénzügyi helyzetbe került. A francia támogatás fokozatosan csökkent, és nagyobb hadseregre volt szükség a már megszerzett területek elfoglalásához. Eközben a hadseregének fegyverrel és élelemmel való ellátása meghaladta a lehetőségeit. Ezt a problémát úgy próbálta megoldani, hogy egy új, réz alapú érmét készített Pro libertate felirattal, amelyet Magyarországon nem fogadtak el könnyen, mivel az emberek az ezüstpénzekhez voltak szokva. Rákóczi azonban egy ideig meg tudta tartani katonai előnyét, de 1706 után serege visszavonulásra kényszerült.

Az 1705 szeptemberében Szécsény (Nógrád megye) mellett tartott magyar országgyűlés (amely hat püspökből, 36 arisztokratából és 25 megye mintegy ezer kisnemesi képviselőjéből állt) Rákóczit a Magyar Királyság Konföderációs Államainak fejedelemmé – uralkodó fejedelemmé – választotta, 24 tagú szenátus segítségével. Rákóczi és a szenátus közös felelősséget kapott a külügyek, köztük a béketárgyalások vezetéséért.

Anglia és Hollandia biztatására 1705. október 27-én Trnavában újraindultak a béketárgyalások a kuruc vezetők és a császár között. A katonai műveletek azonban folytatódtak, és mindkét fél a katonai helyzetnek megfelelően változtatta stratégiáját. December 13-án a Bottyán János vezette kuruc erők Szentgotthárdnál legyőzték az osztrákokat. A béke egyik akadálya az Erdély feletti szuverenitás volt: egyik fél sem volt hajlandó lemondani róla. Rákóczi a franciákkal javasolt szerződése megrekedt, ezért meggyőződött arról, hogy csak a függetlenség kikiáltása teheti elfogadhatóvá a különböző hatalmak számára, hogy tárgyaljanak vele. 1706-ban feleségét (akit öt éve nem látott, fiaival, Józseffel és Györggyel együtt) és nővérét küldték békekövetnek, de Rákóczi a császár nevében elutasította erőfeszítéseiket. 1706 őszére már csak néhány, a felkelők által ostromolt erődítmény maradt osztrák kézben Erdélyben.

Rákóczi javaslatára és Bercsényi támogatásával 1707. június 13-án az Ónodon (Borsod megye) tartott újabb országgyűlés kimondta a Habsburg-ház letaszítását a magyar trónról. E határozatok fő oka a lázadás vezetésében egyre erősödő belső ellentmondások voltak, amelyben a Habsburgokkal való megegyezés felé hajló konzervatív mágnások kezdtek felülkerekedni, valamint a francia nyomás. De sem ez a törvény, sem a pénzinfláció megakadályozására kibocsátott rézpénz nem járt sikerrel. XIV. Lajos nem volt hajlandó szerződést kötni Rákóczi fejedelemmel, így a magyarok szövetségesek nélkül maradtak. 1707-ben az osztrákok 45 gyalogezredből és 42 lovasezredből álló haderőt hoztak Magyarországra.

Alsó-Ausztria (Bécs környéke), a mai Burgenland és Kelet-Stájerország területét 1709-ig többször megtámadták és feldúlták e felkelés során. Itt foglalták el Sümeg várát, amelyet még abban az évben visszafoglaltak a császári csapatok. A Habsburgok fővárosának, Bécsnek a védelmére 1704-ben könnyű erődítési vonalat építettek, valamint a Duna és a Neusiedler-tó közötti Kuruzzenschanzét.

Az 1708. augusztus 3-i trencséni csatában Rákóczi lova megbotlott és a földre zuhant, eszméletét vesztve. A kuruc erők halottnak hitték és elmenekültek. Ez a vereség végzetes volt a felkelés számára. Számos kuruc vezető a kegyelem reményében hűséget fogadott a császárnak. Rákóczi seregei Munkács és Szabolcs megye környékére szorultak. 1710-ben pestisjárvány sújtotta Magyarország és Erdély földjeit. A fejedelem nem bízott Pálffy János szavában, aki a császár követe volt, aki a lázadókkal való tárgyalásokat vezette, ezért 1711. február 21-én elhagyta a Magyar Királyságot és Lengyelországba távozott. Csak körülbelül 12 000 kurucok maradt. Ugyanezen év áprilisában Kassa elveszett, és május 1-jén Rákóczi utódja, Károlyi Sándor kapitulált, aláírva a szatmári békét, amely véget vetett a nyolc évig tartó konfliktusnak.

A felkelők hadseregének létszáma

Rákóczi őrsége kezdetben egy karabélyos ezredből (1705-ben ezer lovas) és egy kísérőezredből állt, amely két, egyenként ötszáz fős zászlóaljra oszlott, egy Kapcsosok vagy Deliasok nevű reprezentatív századdal.

Később egy lovas gránátos ezreddel bővült, amely kezdetben 180 franciából állt (1704), később franciákból és magyarokból (1705), 1710 körül pedig lengyelek és svédek is csatlakoztak hozzá. Az összetételben szerepelt még a 200 fős “Zöld Puskások” kompániája (1705 áprilisáig), az Arnautok (Arnót), albán zsoldosok kompániája (1708-1710), valamint a Rákócziak magánbirtokaiból toborzott lovas haiduk ezrede (1709-től).

1706-tól nemesekből álló század volt egy harci egység és egy fiatal tisztek kiképző egysége. A fennmaradó egységeket a nagy hűbérurakból (mágnásokból) és a szürke kisnemesekből álló kontingensek alkották, amelyeket bocskoros nemessegnek (“meztelen nemesség”) neveztek.

A megadás után

Az ellenségeskedések beszüntetése és a felkelő csapatok feloszlatása után Rákóczy, aki nem ismerte el a kapitulációt, visszatért Lengyelországba. Franciaországba is elutazott, 1717-től pedig Isztambulban az osztrák-török háború idején az Oszmán Birodalom segítségével próbálta visszaszerezni Erdélyt. A pozareváci béke (1718. július) szertefoszlatta ezeket a reményeket, és a magyar területek végleges egyesítését hozta el a Habsburg-uralom alatt.

A magyar törvények betartására, a vallásszabadság tiszteletben tartására és a felkelés résztvevőitől elkobzott javak visszaszolgáltatására vonatkozó birodalmi garanciákat nem tartották be. Az osztrákbarát mágnásokon (az úgynevezett labancokon) alapuló Habsburg-uralom a nemesség tömeges mozgósításának megszüntetéséhez és az osztrák parancsnokság alatt álló, nagy arányban külföldiekből álló állandó hadsereg felállításához vezetett. Idővel az országgyűlés is elvesztette jelentőségét, és a hadsereg a Hofkriegsratnak lett alárendelve.

A nagy szerb vándorlások során Magyarország déli határain megtelepedett szerbek az osztrákok védelmében a háború kezdetétől a császár oldalán harcoltak. Az osztrák hadseregben könnyűlovasságként és adószedőként használták őket. A nyolcéves háború alatt az Alföldön és a Dunántúlon magyar falvakat és városokat gyújtottak fel és raboltak ki a szerbek, a Bácskában pedig hasonlóan felgyújtották a szerb falvakat. Voltak azonban olyan szerbek, akik Rákóczi oldalán harcoltak a Habsburgok ellen, a szemlaci határőrök. A szerb kuruc csapatok vezetője a szentei Obrad Lalić határőrkapitány volt.

Horvátország is a Habsburg-monarchiát támogatta, így a horvát hadsereg és a Habsburg-kontingensek megakadályozták Horvátország kuruc megszállását. A Dunántúlon és Felső-Magyarországon horvát és szerb erők harcoltak.

Az erdélyi szászok 1703-ban elhatárolódtak Rákóczitól. Bár Rabutin osztrák tábornok Erdélyben vesztett, a Sieben Stühle-ba vonult vissza, ahol szász városok és parasztok adtak menedéket a Habsburg seregnek.

A Dán Királyság évente lovas- és gyalogezredeket biztosított. A Habsburg hadsereg ezeket a dán ezredeket Magyarországon helyezte el, ahol a Habsburg sereg mellett harcoltak a kurucok és szövetségeseik ellen. A dán csapatok Kelet-Magyarországon és Erdélyben, a Vág folyónál és a fontos Zsibó-hágó császári elfoglalásánál (Jibou, 1705) harcoltak.

Az orosz kisebbség 1703-ban azonnal csatlakozott a felkeléshez, de már korábban, 1690 és 1702 között az oroszok támogatták a magyarokat az osztrák katonák ellen. A szlovákok is végig a Rákócziért harcoltak. A kuruc hadseregben voltak szlovák parancsnokok, és a kuruc erők egy része teljesen szlovák volt. Erdély felszabadulása után a román kisebbség tömegesen helyezkedett el a kurucok mellett. Végül néhány száz valahai és moldvai zsoldos harcolt Rákóczi seregében.

Tucatnyi lengyel önkéntes és zsoldos érkezett a Két Nemzet Közössége részéről, valamint ukrán és ajkai tatár katonák támogatták a kurucokat. Rákóczi többször kért segítséget Lengyelországtól, és megpróbált több lengyel katonát toborozni. A magyar földeken a szepesi szász németek (például Czelder Orbán) és egyes német csoportok (köztük a Habsburg-hadseregből renegátok) csatlakoztak Rákóczi háborújához. Őket német zsoldosok egészítették ki. A kuruc hadsereg szlovák és német nyelven is kiadott parancsokat és eskütételeket, mivel a kuruc hadseregben sok német és szlovák is szolgált.

Murska Sobota, Lendava és Szentgotthárd megyei magyarországi szlovének is csatlakoztak a Habsburg katonák elleni harchoz, mivel a stájer hadakat többször etették a szlovén falvakban.

A poltavai csatából menekülő több száz svéd katonát 1710-ben Rákóczi demoralizált kuruc seregébe soroltak be. A magyar-lengyel-svéd-francia sereg a romhányi csatában közel került a győzelemhez az osztrákok ellen, de Rákóczi utolsó erőit az osztrák ellentámadás során szétverték.

Rákóczi seregében bolgárok, litvánok, krími tatárok és oszmánok is voltak.

Cikkforrások

  1. Guerra de independencia de Rákóczi
  2. Rákóczi-szabadságharc
Ads Blocker Image Powered by Code Help Pro

Ads Blocker Detected!!!

We have detected that you are using extensions to block ads. Please support us by disabling these ads blocker.