Thomas Carlyle

Alex Rover | november 5, 2022

Összegzés

Thomas Carlyle (1795. december 4. – 1881. február 5.) skót esszéista, történész és filozófus. Chelsea bölcseként ismert, a 19. században „az angol irodalom kétségtelen vezetőjévé” vált.

A dumfriesshire-i Ecclefechanban született, az Edinburgh-i Egyetemre járt, hogy lelkésznek tanuljon, majd iskolamester lett, először Annanban, majd Kirkcaldyban tanított matematikát. Vallásos hitét elvesztve elhagyta a lelkészi pályát, és 1818-ban lemondott állásáról. Rövid időre beiratkozott joghallgatónak, majd házitanárként dolgozott, és közreműködött az Edinburgh Encyclopædia című kiadványban. A német irodalom felfedezése 1819-ben, életének egy sivár időszakában újra felélesztette az Istenbe vetett hitét, és esszéírói és fordítói pályafutásának nagy részét katalizálta. Első nagy műve, a Sartor Resartus (1831) című, saját élményei által ihletett regénye nagyrészt észrevétlenül maradt. Miután Londonba költözött, megírta A francia forradalom című művét: A History (1837) című művét, és ismertté vált. Minden további művét – a Hősökről, a hősimádatról és a hősiességről a történelemben (1841), a Nagy Frigyesnek nevezett II. porosz Friedrich története (1858-1865) és azon túl – széles körben olvasták Európában és Észak-Amerikában.

Carlyle művei harminc kötetet tesznek ki, amelyek többsége a történelem és a kritikai esszé műfajába tartozik. A Carlylese-nek nevezett, jellegzetes stílusa gazdag szókincsben, humorban és utalásokban; írásait proto-posztmodernnek nevezték. Korai esszéi és fordításai szinte egymaga vezették be a német romantikát az angol nyelvű világba. Történeteiben Carlyle a múltból merített tanulságokat, hogy bölcsességet adjon a jelennek, és a kontrasztokat használta fel a problémák és a megoldások megvilágítására. Pártolta az Ipar Kapitányát és olyan személyiségeket, mint Oliver Cromwell és Nagy Frigyes, és azt írta, hogy „az egyetemes történelem, annak története, amit az ember elért ezen a világon, alapjában véve azoknak a nagy embereknek a története, akik itt dolgoztak”. Határozott kritikusa volt a demokráciának, az utilitarizmusnak és a laissez-faire-nek, a közgazdaságtant „a borús tudományként” emlegette.

Carlyle-t gyakran prófétaként üdvözölték. Munkássága óriási befolyással bírt, és olyan változatos gondolkodási területeket alakított ki, mint a romantika, a középkor, a déli szeparatizmus, valamint az Arts and Crafts mozgalom. Miután központi helyet foglalt el a viktoriánus szellemi életben, hírneve a 20. században ingadozott: az Edward-korszakban leértékelődött, a két világháború közötti időszakban újjáéledt, majd a második világháborút követő években elsorvadt, amikor a fasizmus egyik előfutárának tekintették. A Carlylean-kutatás az 1960-as évek óta egyre nagyobb teret hódít, és folyamatosan jelennek meg tanulmányok, folyóiratok és kritikai kiadások életművéről.

Születés a Leith Walk tapasztalat (1795-1820)

Thomas Carlyle 1795. december 4-én született James és Margaret Aitken Carlyle gyermekeként a délnyugat-skóciai Dumfriesshire-ben, Ecclefechan faluban. Szülei a burgher szeparatista presbiteriánus egyház tagjai voltak. James Carlyle kőműves volt, aki a boltíves házat építette, amelyben fia született, később pedig gazdálkodó. Sok prédikációs könyvet és doktrinális érvelést olvasott. Azt tanította fiának, hogy „az embert munkára teremtették, nem pedig spekulálásra, érzésre vagy álmodozásra”. Margaret Aitken Carlyle „dohányzótársa, tanácsadója és bizalmasa” volt Carlyle korai éveiben. Fiát korán megtanította olvasni, annak ellenére, hogy alig tudott írni, egészen addig, amíg el nem kezdett neki írni, miután elment otthonról. Margaret Carlyle tinédzserkorában mániás epizódot szenvedett, amelyben „elragadtatott, gátlástalan, túlbeszélő és erőszakos” lett. Carlyle jellemét erősen formálták a szülei. A kilenc gyermek közül a legidősebb Carlyle apja halála után azt írta, ” mélyen nyomon követi magamban mindkét szülő jellemét”.

Carlyle-t családja már korán elismerte műveltségéért, és úgy tűnt, hogy egyházi pályára szánják. Apja ötéves korában kezdte el számtanra tanítani, és Ecclefechan falusi iskoláiban kapott korai oktatásban részesült, ahol megtanult franciául, latinul és görögül (élete végére olaszul, spanyolul és dánul is tudott). 1806-tól 1809-ig az Annan Akadémiára járt, ahol kitűnt tanulmányaiban és vitában, miközben diáktársai csúnyán zaklatták, míg végül megtanult visszavágni. 1809 novemberében, közel tizennégy évesen Carlyle száz mérföldet gyalogolt, hogy az Edinburgh-i Egyetemre járhasson, ahol a lelkészi pályára készült, és ahol matematikát tanult John Leslie-nél, természettudományokat John Playfairnél és erkölcsfilozófiát Thomas Brownnál. Carlyle-t a matematika és a geometria vonzotta, és nagy tehetséget mutatott ezekben a tárgyakban, és neki tulajdonítják a Carlyle-kör feltalálását. Carlyle 1814 és 1816 között az Annan Akadémián, majd a Firth of Forth északi partján fekvő Kirkcaldyban dolgozott tanárként. Kirkcaldyban összebarátkozott Edward Irvinggel, akinek volt tanítványa, Margaret Gordon lett Carlyle „első szerelme”, és a Sartor Resartus Blumine valószínű ihletője.

Carlyle olvasmányai révén megismerkedett a felvilágosodás filozófiájával, a francia Encyclopédistes-okkal és Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlása és bukása című művével, amelyről így nyilatkozott: „Elolvastam Gibbont, és akkor láttam először világosan, hogy a kereszténység nem igaz”. Carlyle 1817-ben lemondott a lelkészi pályáról mint karrierlehetőségről szülei megdöbbenésére, akik azonban tiszteletben tartották döntését, és 1818-ban lemondott Kirkcaldyban betöltött állásáról. Rövid időre beiratkozott joghallgatónak, mielőtt abbahagyta volna, tanítványokat fogadott, és közreműködött David Brewster Edinburgh-i Enciklopédiájában, ami irodalmi karrierjének kezdetét jelentette. Carlyle emésztési zavarban kezdett szenvedni, amely élete nagy részében vele maradt. Hagyományos hitének elvesztése és személyes irányultságának hiánya kétségbeesésbe süllyesztette. Mohón olvasva felfedezte a modern Németország nagy íróit, és 1819-ben elkezdett németül tanulni, és gyorsan elsajátította a nyelvtudást, amellyel elmerült Friedrich Schiller, Jean Paul Friedrich Richter és különösen Johann Wolfgang von Goethe műveiben. Mindez egy mély vallási élményhez vezetett, amely egy nyári napon a Leith Walkon történt, ahol feladta az ateizmust, és felismerte minden dolog összefüggését; ezt az eseményt a Sartorban dramatizálta.

Wilhelm Meister a Sartor Resartushoz (1821-1834)

Carlyle 1821-ben kezdett el udvarolni Jane Baillie Welshnek, miután Irving bemutatta neki, aki a lány nevelője és egyben szerelmi érdeklődője is volt. Carlyle szegénysége és paraszti származása problémát jelentett Jane középosztálybeli családja számára. Carlyle lassan fejlődött írói munkássága, mivel kisebb kritikákat publikált Joanna Baillie Metrikus legendáiról (1821) és Goethe Faustjáról (1822), valamint Adrien Marie Legendre Geometriai elemek című művének (1822-ben írta, 1824-ben jelent meg) hitelesítés nélküli fordítását. Carlyle személyes áttörése akkor következett be, amikor a német irodalom bajnokaként kezdett el tevékenykedni. Goethe Wilhelm Meister tanoncai (1824) és Utazások (1825) című műveinek fordítása, valamint Schiller életrajza (1825) olyan jövedelmet hozott neki, amely addig elkerült tőle, és szerény hírnevet szerzett magának. Carlyle levelezni kezdett Goethével, 1824-ben pedig először utazott Londonba, ahol olyan neves írókkal találkozott, mint Thomas Campbell, Charles Lamb és Samuel Taylor Coleridge, és barátságot kötött Anna Montagu-val, Bryan Waller Proctorral és Henry Crabb Robinsonnal. Miután megalapozta karrierjét és elnyerte a nő szeretetét, Thomas és Jane Welsh Carlyle 1826. október 17-én összeházasodtak a Welsh család templandi farmján.

Nem sokkal házasságkötésük után Carlyle-ék egy szerény házba költöztek az edinburgh-i Comely Bankon, amelyet Jane édesanyja bérelt számukra. Ott éltek 1826 októberétől 1828 májusáig. Ez idő alatt Carlyle kiadta a German Romance (1827) című kötetet, amely Johann Karl August Musäus, Friedrich de la Motte Fouqué, Ludwig Tieck, E. T. A. Hoffmann és Jean Paul korábban le nem fordított német novelláinak gyűjteménye. Elkezdett egy önéletrajzi regényt is, a Wotton Reinfredet, amelyet azonban soha nem fejezett be, és megjelentette első cikkét az Edinburgh Review számára, „Jean Paul Friedrich Richter” címmel, amely az első volt számos esszéje közül, amelyekben az angol olvasók számára kevéssé ismert német szerzők erényeit dicsérte. Edinburgh-ban Carlyle olyan különböző irodalmi személyiségekkel került kapcsolatba, mint Francis Jeffrey, az Edinburgh Review szerkesztője, John Wilson, a Blackwood’s Magazine nagyágyúja, Thomas De Quincey esszéíró és William Hamilton filozófus. 1827-ben Carlyle sikertelenül próbálta megszerezni a St. Andrews-i erkölcsfilozófiai tanszéket, annak ellenére, hogy számos neves értelmiségi, köztük Goethe is támogatta. Ismét megpróbálkozott a londoni egyetemi professzori szék betöltésével, sikertelenül.

1828 májusában Carlyle-ék a dumfriesshire-i Craigenputtockba, Jane szerény mezőgazdasági birtokának főépületébe költöztek, ahol 1834 májusáig laktak. Számos esszét írt a Fraser’s Magazine-ba, amelyek pénzt hoztak neki és öregbítették hírnevét, többek között „Burns”, „Német drámaírók”, „Voltaire”, „Novalis” és „Jean Paul Richter újra” címmel. Elkezdte, de nem fejezte be a német irodalom történetét, amelyből anyagot merített a „The Nibelungen Lied”, a „Early German Literature” és a „Historic Survey of German Poetry” című esszékhez. A „Gondolatok a történelemről” című könyvében korai gondolatait tette közzé a történeti írásról. Megírta első társadalomkritikai műveit, a „Signs of the Times” és a „Characteristics” címűeket, amelyek „az ipari, pénzorientált, személytelen és gépies Nagy-Britanniát támadták”. Ez utóbbiban lefektette a természetesnek a mesterségessel szembeni tartós előnyben részesítését: „Így, ahogyan mesterséges költészetünk van, és csak a természetest díjazzuk; ugyanígy mesterséges erkölcsünk, mesterséges bölcsességünk, mesterséges társadalmunk van”.

Leginkább a Sartor Resartus (szó szerint: „A szabó újra szabott”), első nagy műve. A Sartor egy tudományos szöveg vékonyan leplezett paródiája, amelynek témája Herr Diogenes Teufelsdröckh élete és írásai, valamint „ruhafilozófiája”. A kéziratot 1831 júliusának végén befejezve Carlyle elkezdte a kiadó keresését, augusztus 4-én Londonba utazott; nem talált érdeklődőt. Másodszor is Londonba látogatott 1832 augusztusától 1832 márciusáig, továbbra is sikertelenül. E látogatás során fontos barátságot kötött Leigh Hunt költővel és John Stuart Mill filozófussal. Három hónappal az 1833. januártól májusig tartó edinburgh-i tartózkodásukról való visszatérésük után Carlyle-t Craigenputtockban meglátogatta Ralph Waldo Emerson. Emersonra (és más hasonló gondolkodású amerikaiakra) mélyen hatottak az esszéi, és elhatározta, hogy egy irodalmi zarándoklat északi végállomásán találkozik Carlyle-lal; ez lett egy életre szóló barátság és egy híres levelezés kezdete. Carlyle végül úgy döntött, hogy a Sartort sorozatban adja ki a Fraser’s-ben, a részek 1833 novembere és 1834 augusztusa között jelentek meg. Emerson, Mill és mások korai elismerése ellenére a művet általában rosszul fogadták, ha egyáltalán észrevették.

Cheyne Row-tól Cromwellig (1834-1845)

1834. június 10-én Carlyle-ék beköltöztek a 5 Cheyne Row, Chelsea-be, amely életük hátralévő részében az otthonuk lett. A londoni tartózkodás Carlyle-ék társadalmi körének nagymértékű bővülését eredményezte; több tucat vezető íróval, regényíróval, művésszel, radikálisokkal, tudósokkal, anglikán egyházi papokkal és politikai személyiségekkel ismerkedtek meg. Összebarátkoztak Lord és Lady Ashburton-nal; bár Carlyle barátsága az utóbbival végül megterhelte a házasságát, szélesítette társadalmi horizontját, és hozzáférést biztosított számára az intelligenciával, politikai befolyással és hatalommal rendelkező körökhöz.

Nem sokkal azután, hogy a Cheyne Row-ba költözött, Carlyle megszervezte a francia forradalom történetének kiadását, és nem sokkal később nekilátott a kutatásnak és megírásának. Carlyle az elkészült első kötet kéziratát 1835 márciusában kölcsönadta Millnek, amikor Mill tudta nélkül a szobalány elégette a kandallóban. Carlyle kitartott, és szeptemberre újraírta a kötetet. Emerson közbenjárására a Sartor Resartus először 1836. április 9-én jelent meg könyv formájában James Munroe kiadásában Bostonban, és hamarosan el is fogyott az első ötszáz példányos példányszám. Carlyle története 1837. január 13-án készült el, és három kötetet írva küldte el a sajtónak. Májusban Carlyle hét előadásból álló sorozatot kezdett a német irodalomról, amelyet rögtönzött előadásokkal tartott Willis szobáiban. A Spectator május 6-án arról számolt be, hogy az első előadást „mindkét nemből álló, igen zsúfolt és mégis válogatott közönség előtt” tartották. Előadóként való tapasztalatlansága és „a szónoklás puszta mechanizmusában” mutatkozó hiányosságai ellenére a kritikák pozitívak voltak, és ezek az előadások jövedelmezőnek bizonyultak számára. Nem sokkal később, 1837. május 9-én A francia forradalom: A History (A történelem) hivatalosan is megjelent. Átütő sikert aratott, és Carlyle-t a források alapos ismeretével és erős erkölcsi hanggal rendelkező jelentős történészként honosította meg. A francia forradalom elősegítette a Sartor Resartus 1838-as londoni újrakiadását, valamint korábbi írásainak gyűjteményét a Critical and Miscellaneous Essays formájában, amelyet Bostonban Emerson segítségével segítettek elő. Carlyle 1838. április 30. és június 11. között tizenkét részletben tartotta második előadássorozatát az irodalomtörténetről a Portman Square-en lévő Marylebone Institutionban. Az Examiner beszámolt arról, hogy a második előadás végén „Carlyle urat szívből jövő taps fogadta”. Egy harmadik, hat előadásból álló sorozatot 1839. május 1. és 1839. május 18. között tartottak a modern Európa forradalmairól, amelyet az Examiner pozitívan értékelt, és a harmadik előadás után megjegyezte, hogy „úgy tűnik, Carlyle úr közönsége minden alkalommal egyre nagyobb számban jelenik meg”. Decemberben Carlyle kiadta a Chartism című pamfletet, amelyben az azonos nevű mozgalomról értekezett, és felvetette az Anglia állapota kérdést, kitérve arra, hogy szerinte az olyan „haszonelvű” intézkedések, mint az 1834-es szegénytörvényt módosító törvény, nem tudtak javítani a munkásosztály helyzetén az ipari forradalom idején. 1840 áprilisában Carlyle megkezdte negyedik és egyben utolsó, hat részből álló előadássorozatát, amelyet 1841-ben adtak ki A hősökről, a hősimádatról és a hősiességről a történelemben címmel. Még ugyanebben az évben visszautasította az edinburghi történelemprofesszori állásra tett ajánlatot.

Carlyle volt a londoni könyvtár fő alapítója 1841-ben. Csalódott a British Museum könyvtárában rendelkezésre álló lehetőségek miatt, ahol gyakran nem tudott helyet találni (létrákon kellett ülnie), ahol panaszkodott, hogy az olvasótársaival való kényszerű összezártságtól „múzeumi fejfájást” kapott, ahol a könyveket nem lehetett kölcsönözni, és ahol a könyvtár röpirat- és egyéb, a francia forradalommal és az angol polgárháborúkkal kapcsolatos anyagokat nem találta megfelelően katalogizáltnak. Különösen a nyomtatott könyvek őrével, Anthony Panizzival szemben alakult ki ellenszenve (annak ellenére, hogy Panizzi számos olyan kiváltságot biztosított számára, amelyet más olvasók nem kaptak meg), és a Westminster Review-ban megjelent egyik cikkének lábjegyzetében „tiszteletre méltó alkönyvtárosként” bírálta. Carlyle végül több befolyásos barátja támogatásával egy magán-előfizetéses könyvtár létrehozását szorgalmazta, ahonnan könyveket lehetett kölcsönözni.

A Múlt és jelen (1843) című művében Carlyle a történeti írást a korabeli Nagy-Britannia éles társadalomkritikájával ötvözte. Jocelyn de Brakelond Szent Edmund’s Bury apátságának a XII. századból származó krónikáinak 1840-es újrakiadásából merítve Carlyle szembeállította Sámson apát strukturált és kötelességtudó kormányzását a modern parlamenter Sir Jabesh Windbag céltalanságával, szatirizálva a szekularizált angol uralkodóosztályt. Carlyle elítélte, hogy a dekadens liberalizmus nem tudta megfelelően orvosolni az ipari Nagy-Britannia betegségeit, egy olyan szekuláris, materialista országét, amelynek egyetlen mozgatórugója a „pénz nexus” volt. Az iparosok és a „tehetségek arisztokráciájának” vezetését sürgette. A mű nagy hatással volt számos kortársára, köztük John Ruskinra, William Morrisra és a preraffaelita testvériség más későbbi tagjaira. Carlyle 1844-ben visszautasította a St. Andrews professzori állásra tett ajánlatát. Carlyle következő fő műve, Oliver Cromwell levelei és beszédei: With Elucidations (1845) című műve sokat tett Cromwell megítélésének javításáért Nagy-Britanniában. Carlyle portréja az erős, Isten iránti odaadás által vezérelt XVII. századi vezetőről rávilágított a XIX. századi kormányzás hiúságára, és bemutatta Cromwellt, aki „az anarchia és a rendetlenség erőivel küzdött hősies küzdelemben, hogy Isten akarata érvényesüljön”. Carlyle anyagilag biztonságban, a Cromwellt közvetlenül követő években keveset írt.

Ír utazás Nagy Frigyeshez (1846-1865)

Carlyle 1846-ban Charles Gavan Duffy kísérőjével és idegenvezetőjével Írországba látogatott, és 1848-ban rövid cikksorozatot írt az ír kérdésről. „Írország és az angol főkormányzó” című írásában Lord John Russell felszínes kísérletét támadta, hogy a kérdést a választójog puszta kiterjesztésével orvosolja; az „Ír ezredek (az új Æra)” című ír cikkében szervezett munkásezredek felállítását szorgalmazta, hogy a mocsarakat lecsapolják és a földet a fáktól megtisztítsák, hogy lehetővé tegyék a földművelést; „Az Unió feloldása” című írásában Anglia Írországgal való kapcsolatának megőrzése mellett érvelt. Carlyle „Írország és Sir Robert Peel” címmel írt egy cikket (aláírása „C.”), amely 1849. április 14-én jelent meg a The Spectatorban, válaszul Peel két beszédére, amelyben sok olyan javaslatot tett, amelyeket Carlyle korábban javasolt; a beszédeket „mint egy jobb dolgok próféciáját, kimondhatatlanul biztatónak” nevezte. Ugyanebben az évben Duffyval ismét Írországba látogatott, benyomásait leveleiben és egy sor emlékiratban rögzítette, amelyeket halála után, 1849-ben Reminiscences of My Irish Journey (Ír utazásom emlékei) címmel adtak ki; Duffy később saját emlékiratát is kiadta utazásaikról Conversations with Carlyle (Beszélgetések Carlyle-lal) címmel.

Carlyle írországi utazásai mélyen befolyásolták a társadalomról alkotott nézeteit, akárcsak az 1848-as forradalmak. Miközben az utóbbiakat szükségesnek tartotta ahhoz, hogy megtisztítsa a társadalmat az anarchia és a rossz kormányzás különböző formáitól, elítélte demokratikus alapvetésüket, és ragaszkodott ahhoz, hogy tekintélyelvű vezetőkre van szükség. Ezek az események inspirálták következő két művét, az „Occasional Discourse on the Negro Question” (1849) és a Latter-Day Pamphlets (1850) című műveit. Az „Occasional Discourse” megalkuvás nélküli támadás volt a félrevezetett emberbarátság ellen, amelyben azt javasolta, hogy a rabszolgaságot soha nem lett volna szabad eltörölni, vagy jobbágysággal helyettesíteni. Érvelése szerint a rabszolgaság fenntartotta a rendet, és olyan embereket kényszerített munkára, akik egyébként lusták és gyarlóak lettek volna: „A nyugat-indiai feketéket felszabadították, és úgy tűnik, nem hajlandók dolgozni”. A röpiratokban a „demokrácia, a parlament, az intellektuálisan üres szónoklatok, a lealacsonyodott értékek, a látszathősök kortárs imádata, a cukros emberbaráti szeretet és a félresikerült börtönreform” elleni özönvízszerű szitkozódások áradata jelent meg. Ezek a művek elidegenítették néhány korábbi liberális szövetségesét, köztük Millt is. Ugyanakkor sok csodálót is szereztek neki, különösen a délvidéki Antikbellumban.

A The Life of John Sterling (1851) Julius Hare 1848-as életrajzának korrekciójaként íródott, amely túlhangsúlyozta a teológiai kérdéseket. Leslie Stephen véleménye szerint „a téma felkeltette Carlyle leggyengédebb hangulatát, és az Élet az egyik legtökéletesebb a nyelvben”. Carlyle fő műve az 1850-es és 1860-as években a monumentális Nagy Frigyes története (1858-1856) volt. Carlyle már 1830-ban, G. R. Gleignek címzett, ugyanazon év május 21-én kelt levelében kifejezte érdeklődését egy Frigyes-életrajz megírása iránt. Carlyle nekilátott életének kutatásához, kétszer is elutazott Németországba, hogy felmérje a csataterek topográfiáját és dokumentumok sokaságát dolgozza fel. Bár nem mindig rokonszenvezett hősével, akinek kevésbé kifejezett vallásos meggyőződését, valamint a művészetek és Voltaire iránti ízlését nem osztotta, igyekezett Friderikuszt úgy ábrázolni, mint a francia forradalom által elpusztított régi Európa utolsó igazi királyát. Az életrajz elbeszéli Frigyes pályafutását, akaratának a hadseregére és az országra gyakorolt hatását, és azt, hogy milyen hősiesen viselte a felelősséget a kívülről jövő invázió és a belülről jövő harcok által fenyegetett nemzet megőrzéséért. A mű befejezése Carlyle hírnevének csúcspontját jelzi, mint korának meghatározó alakja, Chelsea bölcse, akinek jelenléte jámbor zarándoklatokat ihletett a Cheyne Row-ra. 1865-ben William Ewart Gladstone helyébe William Ewart Gladstone-t választotta meg az Edinburgh-i Egyetem lordrektorává, és 657:310 arányban legyőzte Benjamin Disraeli-t.

Jane Welsh halála és utolsó évei (1866-1881)

Carlyle házasságát régóta feszítette Lady Harriet Ashburtonhoz fűződő barátsága és a munkásságának, különösen Nagy Frigyesnek szentelt elkötelezettsége. Jane egyre súlyosbodó egészségügyi problémákkal és egy 1863 októberében bekövetkezett balesettel küzdött, de Lady Harriet 1857-ben bekövetkezett halála és Frederick 1865-ös befejezése azt jelezte, hogy a házasságban jobb napok következnek. Carlyle Edinburghba utazott, hogy 1866. április 2-án elmondja „beiktatási beszédét” rektorként. A neki kijáró megtiszteltetés és a Skóciában kapott meleg fogadtatás felett érzett örömének hirtelen véget vetett Jane Welsh 1866. április 21-én Londonban bekövetkezett hirtelen halálának híre. Gyászában Carlyle elkezdte szerkeszteni felesége leveleit, és megírta visszaemlékezéseit Jane-ről és más személyiségekről, például Edward Irvingről, akik részei voltak korai közös életüknek. A nő figyelmetlenségével kapcsolatos elégedetlenségét olvasva Carlyle mély gyászt és bűntudatot érzett.

Felesége halála azonban nem akadályozta meg Carlyle-t abban, hogy aktívan részt vegyen a közéletben. Mill Charles Darwin, Herbert Spencer és mások támogatásával megszervezte a Jamaica Bizottságot, hogy John Eyre kormányzót felelősségre vonják a Morant Bay-i lázadás leverése miatt. Válaszul Carlyle Lord Tennyson, Charles Dickens és mások támogatásával vezette az Eyre Védelmi Alapot, azzal érvelve, hogy Eyre határozottan cselekedett a rend helyreállítása érdekében. Carlyle a „Shooting Niagra” című esszéjében támadta Disraeli által a második reformtörvénytervezetben javasolt választójog-kiterjesztést: And After?” című 1867-es írásában, amelyben „megerősítette a bölcs vezetésbe (és a bölcs követésbe) vetett hitét, a demokráciába vetett hitetlenségét és minden olyan mesterség iránti gyűlöletét – a téglagyártástól a diplomáciáig -, amely nem valódi”. Abban az évben Julia Margaret Cameron két fotót is készített róla. 1868-ban Carlyle unokahúga, Mary Aitken Carlyle beköltözött a Cheyne Row 5-be, gondozta őt, és segített Jane Welsh leveleinek szerkesztésében. 1869. március 4-én találkozott Viktória királynővel, aki később naplójában így írt: „Carlyle úr, a történész, egy furcsa külsejű, különc, öreg skót férfi, aki húzós, melankolikus hangon, széles skót akcentussal beszél Skóciáról és mindennek a teljes elfajulásáról”. 1870. november 11-én írt egy levelet a The Timesnak, amelyben Németországot támogatta a francia-porosz háborúban, és amelyet később „A francia-német háború utolsó szakasza, 1870-71” címmel újra kinyomtattak.

Carlyle beszélgetését számos barátja és látogatója, köztük William Allingham is rögzítette. Allingham 1848 óta találkozott szórványosan Carlyle-lal, és sokkal közelebb került hozzá, miután 1870-ben Londonban telepedett le. Allingham a következő feljegyzést jegyezte fel naplójába: „Mary meséli, hogy azt mondta a nagybátyjának – „Az emberek azt mondják, hogy Mr. Allingham lesz a te Boswell-ed”, mire ő azt válaszolta: „Hát próbálja csak meg. Nagyon pontos”. 1872-73-ban James Abbott McNeill Whistlernek ült, ennek eredménye az Arrangement in Grey and Black, No. 2: Portrait of Thomas Carlyle. 1874-ben elfogadta Otto von Bismarcktól a Pour le Mérite für Wissenschaften und Künste kitüntetést, és visszautasította Disraeli állami nyugdíjra és a Bath Nagykeresztre vonatkozó ajánlatát. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából 1875-ben Sir Joseph Edgar Boehm által készített emlékérmet és a kor 119 vezető írója, tudósa és közéleti személyisége által aláírt csodálatot kifejező beszédet kapott. „Norvégia korai királyai” (1875), az izlandi mondák történelmi anyagának elbeszélése, amelyet Carlyle diktálására Mary írt át, valamint „John Knox portréi” című esszéje voltak Carlyle utolsó írásai, amelyek még életében megjelentek. 1877-ben ült John Everett Millaisnek, aki egy befejezetlen portrét készített róla. Carlyle-t 1878-ban az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia külföldi tiszteletbeli tagjává választották. 1879 augusztusában Carlyle és Mary Cheyne Row-ban csatlakozott Mary új férje, Alexander Carlyle, Thomas bátyjának, Alexandernek a fia és Mary első unokatestvére.

1881. február 2-án Carlyle mély álomba zuhant, kivéve egy pillanatra, amikor Mary hallotta, amint azt mondja magában: „Szóval ez a Halál – nos, ez a Halál. . .” Ezt követően elvesztette a beszédképességét, és február 5-én reggel meghalt. Jane Welsh halála után reményét fejezte ki, hogy mellé temetik Haddingtonban, bár ezt a tervet elvetették. Az 1870-es években már arról folytak viták, hogy esetleg a Westminster Apátságban temethetnék el. Carlyle elutasította ezt, mivel kifogásolta az anglikán egyház temetési szertartását, valamint az esemény látványosságát, mondván, hogy „a Westminster-apátságban a gazemberek általános börtönszállítására lenne szükség, mielőtt bárki nyugodt lehetne ott.” Végrehajtói elutasították Stanley dékán ajánlatát az apátságra, és a régi skót szokás szerint az ecclefechani templomkertben helyezték el apja és anyja mellett. Zártkörű temetésére február 10-én került sor, amelyen a család és néhány barát, köztük James Anthony Froude, Moncure Conway, John Tyndall és William Lecky vett részt, miközben a helyi lakosok nézték.

Carlyle úgy vélte, hogy kora az írás új megközelítését igényli:

De végül is úgy gondolja, hogy ez valóban a stílus purizmusának ideje; vagy hogy a stílusnak (pusztán a szótári stílusnak) sok köze van egy könyv értékéhez vagy értéktelenségéhez? Én nem: a Scott’s-Novel skótok egész rongyos seregei, az ír, német, francia, sőt még az újságcockney is (amikor az „irodalom” nem más, mint egy újság) ránk rontanak, és a mi Johnson-féle angol nyelvünk egész struktúrája alapjaiból omlik össze – a forradalom ott is éppúgy látható, mint bárhol másutt!

Irodalmi pályafutása kezdetén Carlyle saját stílusának kialakításán dolgozott, amely az intenzív energia és vizualitás jegyében született, és amelyet nem az „egyensúly, a gravitáció és a nyugalom”, hanem az „egyensúlytalanság, a túlzás és az izgalom” jellemez. Már korai, névtelenül megjelentetett folyóirat-esszéiben is megkülönböztette írásaival kortársaitól. Carlyle írását a Sartor Resartusban „a túláradó költői rapszódia, a germán spekuláció és a bibliai buzdítás jellegzetes keverékeként jellemzik, amelyet Carlyle arra használt, hogy a mindennapi lét misztériumát ünnepelje, és egy teremtő energiával átitatott univerzumot ábrázoljon”. A szöveg azon részeiben, amelyek állítólag Diogenész Teufelsdröckhöt idézik, a mű nyelvezete szándékosan furcsa, amit Carlyle azzal hangsúlyozott, hogy a szerkesztő karakterének panaszait illesztette be Teufelsdröckh metaforák és verbális különcségek végtelennek tűnő áradata ellen.

Carlyle Francia forradalom című műve eredeti megközelítést kínált a történelmi íráshoz, amelyet Goethe, Bunyan és Shakespeare műveiben talált: „Mindennek van formája, mindennek van vizuális létezése; a költő képzelete a láthatatlan dolgok formáit hozza létre, a toll formába önti őket.” Ahelyett, hogy távolságtartóan, távolságtartóan tudósítana az eseményekről, inkább a közvetlen, kézzelfogható történéseket mutatja be, gyakran jelen időben. „A tűzvész, az elárasztás és a kitörés bőséges metaforáival” mutatja be az események transzcendens jelentőségét, „a francia arisztokratákat és filozófusokat a tűztengeren táncoló táncosokként ábrázolja, a forradalom vezetőit pedig egy homéroszi alvilágból kiszabadult gyújtogató lényekként ábrázolja”. „A tizenkilencedik század nagy prózai eposzában” Carlyle-nak sikerült túlnyomóan eredeti hangot megalkotnia, szándékos feszültséget keltve azáltal, hogy a kor köznyelvét a hagyományos eposzokra, Homéroszra, Shakespeare-re, Miltonra vagy valamilyen kortárs francia történelmi forrásra való öntudatos utalásokkal ötvözte a három kötet szinte minden mondatában.

Carlyle későbbi történetei hasonló közvetlenséggel ábrázolják a történelmi eseményeket. Oliver Cromwell levelei és beszédei című művének első fejezetében, az „Anti-Dryasdust” címűben Carlyle megdorgálja a tipikus történetírást: „Az unalmas pedantéria, az öntelt, üres dilettantizmus, – a durva ostobaság, bármilyen formában is, – sötétség és nem világosság!” D. J. Trela megjegyzi, hogy a Cromwellben a történelmi szereplők szavai Carlyle „saját „szerkesztői” és „prófétai” tekintélyes hangjainak „keverékével” párosulnak, hogy az olvasónak a szükséges információkat, útmutatást és útmutatást nyújtsák”. Ahogy Cromwell írásaiban, Carlyle is erőteljesen támaszkodott a bibliai metaforákra, rezonanciát teremtve a hős és az életrajzíró között. Carlyle pontos részletességgel alkotta újra Cromwell csatáinak színhelyeit, nagy hangsúlyt fektetve a személyek és helyek „vizuális létezésére”, lehetővé téve, hogy Anglia nagy politikai drámája az olvasó szeme előtt bontakozzon ki. Carlyle hasonlóan aprólékos részletességgel reprodukálta Nagy Frigyes történelmének csatajeleneteit, retorikai erővel használva a dísztelen tényeket. Cromwellhez hasonlóan Carlyle is ellenáll a „száraz, szárazporos történelemnek”, humorral, iróniával és többszólamúsággal fűszerezve a tények beszámolóját olyan fiktív személyiségek megfigyeléseivel, mint Smelfungus és Sauertig”.

Írásaiban Carlyle különböző módon alakította át a valóságot, akár a tényleges emberi lények groteszk karikatúrává alakításával, akár a látszólag elszigetelt tényeknek az erkölcs jelképeként való megjelenítésével, akár a természetfeletti megnyilvánulásával. Carlyle társadalomkritikája, szemben a politikai közgazdászok és mások által a korabeli társadalomról kínált derűlátóbb beszámolóval, a metaforák iránti vonzalmát az Anglia állapota kérdésre irányítja, egy alaposan beteg társadalmat ábrázolva. Anglia céltalan, anarchikus állapotát deklamálva a gyengélkedő vezetőket Sir Jabesh Windbag és Bobus of Houndsditch ábrázolásával szatirizálta a Múlt és jelenben, és olyan emlékezetes jelszavakat használt, mint a Morrison’s Pill, a mammonizmus evangéliuma és a „Doing as One Likes”, hogy ellensúlyozza a kor üres közhelyeit. Carlyle a „Occasional Discourse on the Negro Question” című művében elkényeztetett nyugat-indiai rabszolgákat karikírozott ki, a Latter-Day Pamphlets című művében pedig elkényeztetett bűnözők rémálomszerű vízióit mutatja be, a saját mocskukban fetrengő, rosszfejű emberbarátokkal. Carlyle képes volt a retorika és a látásmód képzeletbeli erejével „ismeretlenné tenni az ismerős dolgokat”; éles szemű, éles szemű megfigyelője is tudott lenni a valóságnak, képzeletbeli tisztasággal reprodukálva a jeleneteket, ahogyan azt a történetekben, a Reminiscencesben, a John Sterling életében és a levelekben teszi. Ahogy Mark Cumming, a Memorial Egyetem professzora kifejti: „Carlyle-nak a vizuális létezés és a tárgyak eredendő energiájának intenzív megbecsülése, párosulva a nyelvvel kapcsolatos kitartó tudatosságával és ijesztő verbális eszközeivel, alkotta stílusának azonnali és tartós vonzerejét”.

Humor

Carlyle írásaiban végigvonul saját humorérzéke, amelynek megbecsülését Cervantes, Samuel Butler, Jonathan Swift és Laurence Sterne korai olvasmányai alakították ki, akiktől a humoros karakterek iránti szeretetét merítette. Írásaiban kezdetben divatos iróniával próbálkozott, amely az olyan ismert irodalmi folyóiratokból merített, mint a Blackwood’s, a Fraser’s és az Edinburgh Review; ezt a megközelítést hamarosan elvetette a humor „mélyebb szellemének” javára. A Richterről szóló esszéiben Carlyle elutasítja Voltaire és Molière elutasító, ironikus humorát, és Cervantes és Richter meleg és rokonszenves megközelítését fogadja el. Carlyle a humort számos művében olyan szereplőkkel alapozza meg, mint a Szerkesztő (a Sartor Resartusban), Diogenész Teufelsdröckh (szó szerint: „Isten szülte ördögszar”), Gottfried Sauerteig, Dryasdust és Smelfungus. Nyelvileg túlzó és káprázatos szójátékkal, „retorikai eszközökben bővelkedő mondatokban: nagybetűvel, írásjelekkel és dőlt betűvel történő kiemelés; allegória, szimbólum és más költői eszközök; kötőjeles szavak, germán fordítások és etimológiák; idézetek, önidézetek és bizarr utalások; ismétlődő és régies beszéd” segítségével tárja fel témája humoros lehetőségeit.

Allusion

Carlyle írása rendkívül sokatmondó. Ruth apRoberts azt írja, hogy „Thomas Carlyle talán az összes angol író közül a legjobban átitatódott a Bibliával. Nyelvezete, képi világa, szintaxisa, állásfoglalása, világnézete – mind-mind ennek hatása alatt áll”. Az Összegyűjtött levelek Duke-Edinburgh-i kiadásában és Carlyle műveinek Strouse-féle kiadásában az apokrifeken kívül az összes ó- és újszövetségi könyvre hivatkozik, az Ószövetségben Jóbra, Prédikátorra, Zsoltárokra és Példabeszédekre, az Újszövetségben pedig Mátéra. Joseph Sigman a Sartor Resartusban egy alapvető bibliai mintát követett nyomon, mind az Ószövetség, mind az Újszövetség tipologikusan használt bibliai mintáját. A Francia forradalom tele van homéroszi utalások, idézetek tucatjaival, és bőkezűen használja a Homéroszból vett, valamint a Carlyle által kitalált homéroszi epithetonokat. Carlyle élvezte Homérosz részletekre irányuló figyelmét, erősen vizuális képzelőerejét és a nyelv túláradó elismerését; John Clubbe szerint Homérosz hatása A francia forradalomon túl a Múlt és jelenre és Nagy Frigyesre is kiterjedt. A levelek tele vannak utalásokkal John Milton számos szövegére, köztük a Lycidasra, a L’Allegro-ra, az Il Penseroso-ra, a Comusra, a Samson Agonistes-re és – a leggyakrabban – az Elveszett Paradicsomra. Carlyle egész korpuszát megérintette a milton-i nyelvezet és képi világ, különösen A francia forradalom. William Shakespeare-re való közvetlen és közvetett utalások bőven találhatók műveiben. A Francia forradalom csak a Hamletre két tucatnyi utalást tartalmaz, és további tucatnyi utalást a Macbethre, Othellóra, Julius Caesarra, Lear királyra, Rómeó és Júliára, a históriákra és a vígjátékokra.

Recepció

Sterling egy 1835-ös, Carlyle-nak írt levelében, miután elolvasta Sartort, panaszkodott az olyan szavak „egyenesen barbár” használatára, mint a „környezet”, a „szertelen” és a „vizualizált”, „minden tekintélyt nélkülöző” szavak, amelyeket ma már széles körben használnak. William Makepeace Thackeray a következő passzust ajánlotta a Francia forradalomról írt vegyes kritikájában a Times számára 1837-ben:

Soha senki stílusa nem rontotta el ennyire a témáját és nem homályosította el a zsenialitását. Merev, rövid, szikár, bővelkedik germanizmusokban és latinizmusokban, furcsa epithetonokban és fojtogató kettős szavakban. Mégis, kitartással a megértés követi, és az először hibának vélt dolgok az eredetiség részének és az angol próza erőteljes újításainak bizonyulnak.

Henry David Thoreau elismerését fejezte ki „Thomas Carlyle és művei” című művében:

Valóban, az angol nyelv folyékony és ügyes használatában páratlan mester. Szépsége és kifejezőereje még történészi és kritikusi érdemeit is felülmúlja. …a nyelv gazdagságát korábban nem értettük… . . Nem a szótárhoz, a szótárkönyvhöz, hanem magához a szógyártáshoz nyúl, és végtelen munkát adott a lexikográfusoknak… … jól tenné, ha bárki, akinek egy elveszett lovat kell hirdetnie, vagy egy városi gyűlésről szóló végzést, vagy egy prédikációt, vagy egy levelet kell megírnia, tanulmányozná ezt az egyetemes levélírót, mert ő többet tud, mint a nyelvtan vagy a szótár.

Oscar Wilde azt írta, hogy az angol próza nagyon kevés mestere közül „Carlyle az, akit nem szabad utánozni”. Matthew Arnold azt tanácsolta: „Menekülj Carlylese elől, mint az ördög elől”. Frederic Harrison megjegyezte, hogy

A puristák kétségbe vonják Carlyle stílusát mint „modellt”, de senki sem tagadja, hogy a Francia forradalom és a Hérosz-imádat, legalábbis bizonyos szakaszaiban, olyan nagyszerű nyelvi mesteri képességet mutat, mint bármi más prózairodalmunkban. . . . Carlyle-t, ha nem is korunk legnagyobb prózamestere, de eredeti zsenialitása és ütéseinek tömege alapján a viktoriánus próza irodalmi diktátorának kell tartanunk.

Froude

Amit Kenneth J. Fielding „az irodalom egyik legméltatlanabb civakodásának” nevez, az akkor kezdődött, amikor Carlyle 1871 júniusában átadta Froude-nak Jane Welsh összegyűjtött és jegyzetekkel ellátott leveleit, valamint a róla szóló visszaemlékezéseit. Bár Carlyle a visszaemlékezéshez csatolt egy kiadási tilalmat, Froude megértette, hogy ezt felülírta Carlyle későbbi kívánsága, hogy Froude döntsön az anyagok sorsáról: „adja ki, az egészet vagy egy részét – vagy pedig semmisítse meg az egészet”. Annak ellenére, hogy Froude és John Forster sürgette Carlyle-t, hogy tisztázza kívánságait, Carlyle úgy halt meg, hogy nem tette egyértelművé, milyen feltételek mellett birtokolja Froude az iratokat, és pontosan meghatározta szerkesztői mérlegelési jogkörét.

Froude kétkötetes kiadása 1881-ben jelent meg a Reminiscences (Emlékek) címmel. Bár Carlyle halála idején már befejezte munkája nagy részét, a gyorsaságot, amellyel Froude kiadta termékét, sokan illetlennek tartották, ahogyan azt is, hogy megvető megjegyzéseket tett olyan személyekre, akik Carlyle-ék barátainak és jótevőinek tekintették magukat. A Timesnak írt levelében Carlyle unokahúga, Mary Aitken azt állította, hogy Froude a Jane Welsh-reminiszcenciát Carlyle kifejezett ellenkező kívánságával tudatosan ellentétben adta ki, hivatkozva a kiadásra vonatkozó korai vétóra.

Froude későbbi négykötetes életrajza egy viharos házasságot mutatott be, amelyben Carlyle elhanyagolta feleségét, mert a munkája felemésztette; csak a halála után, a nő naplóit olvasva jött rá, hogy mennyire elvakította a férjként viselt felelősség. Az eseményeknek ez a változata szerint Carlyle egyfajta vezeklés volt a felesége életében elkövetett mulasztásaiért, amikor azt kívánta, hogy felesége iratait és a róla szóló panaszait hozzák nyilvánosságra. Sokak számára úgy tűnt, hogy Froude személyes drámájára és házasságára való összpontosítása elhomályosította Carlyle szélesebb körű társadalmi, intellektuális és családi kapcsolatait. Sokan, akik a Cheyne Row köréhez tartoztak, megkérdőjelezték Froude módszereit, és vitatták a Carlyle-ról bemutatott képét. 1881 és 1903 között számos kísérletet tettek Froude portréjának lejáratására vagy háttérbe szorítására, leginkább Charles Eliot Norton, akinek a Levelek és a Reminiscences című kötetek kiadásai felhívták a figyelmet Froude téves megítélésére.

Miután 1903-ban megjelent Alexander Carlyle Jane Welsh leveleinek kiadása, amelyet Sir James Crichton-Browne újbóli támadásokkal vezetett be Froude integritása és tettei ellen, Froude gyermekei, Margaret és Ashley arra késztették, hogy kiadják apjuk 1887 márciusában írt, My Relations with Carlyle című magánjellegű önvédelmét. Ez többnyire a szokásos ügyét ismételte meg, bár először hozta nyilvánosságra azt a gyanúját, amelyet a regényíró és Cheyne Row-beli lakója, Geraldine Jewsbury is megerősített, hogy Carlyle „egyike volt azoknak a személyeknek, akiknek soha nem lett volna szabad megházasodniuk”, azaz impotens volt, azt sugallva, hogy ezt az információt Sir Richard Quain, Jane Welsh személyes orvosa terjesztette. Crichton-Browne megvédte Carlyle férfiasságát a British Medical Journalban megjelent cikkében és a The Nemesis of Froude című (Alexander Carlyle-lal közösen írt) cikkében. Azzal érvelt, hogy Quain nem lenne olyan szakszerűtlen, hogy egy ilyen horderejű orvosi titkot eláruljon, és közvetett bizonyítékot kínált arra, hogy Quain „rossz viccnek” nevette ki Carlyle impotenciájának gondolatát. Crichton-Browne Jane Welsh-t hisztérikusnak és klimaxosnak, Jewsbury-t pedig megbízhatatlan tanúnak jellemezte.

Frank Harris úgy döntött, hogy a The English Review-ban 1911 februárjában megjelent „Beszélgetések Carlyle-lal” című cikkében felszítja a nyilvános vita lángját. Harris, aki utolsó éveiben meglátogatta Carlyle-t, és levelezett vele, elmesélte egy közös sétájuk történetét a Hyde Parkban, amelynek során Carlyle „a szánalmas kétségbeesés állapotában” érzelmes és egyértelmű vallomást tett saját tehetetlenségéről. Azt állította, hogy az epizódot a Garrick Clubban mesélte el, és hogy Quain megerősítette a részleteket. A hírhedt hazudozó Harrist azzal vádolták, hogy vadul fantáziadús koholmányt állított elő. A The Truth About Carlyle (1913) című könyvében David Alec Wilson harmadik kézből megerősítette, hogy miután Jane Welsh felépült egyik betegségéből, Quain üzenetet küldött Carlyle-nak, hogy „újra felveheti a házastársi kapcsolatot a feleségével”. Harris viszont szemléletesen részletes beszámolót adott Carlyle-ék szexuális történetéről a My Life and Loves című könyvében, bemutatva egy magánbeszélgetést, amelyben Quain állítólag elmondta Harrisnek, hogy huszonöt év házasság után felfedezte, hogy Jane virgo intacta, valamint azt, hogy hogyan viszonyult Jane beszámolójához a pár nászéjszakájáról.

Nézettség

Carlyle, akit az angolszászság egyik „legelszántabb szószólójaként” jellemeztek, az angolszász fajt minden más fajjal szemben felsőbbrendűnek tartotta. Még életében Ralph Waldo Emersonnal közös angolszász vallását barátságuk egyik meghatározó vonásaként jellemezték. Az Egyesült Államokkal szemben néha kritikusan nyilatkozott, és azt „alaktalan” szász törzsi rendként jellemezte, ugyanakkor azt sugallta, hogy a normannok az angolszászoktól kaptak egy felsőbbrendű rendérzetet az angliai nemzeti struktúrához.

Carlyle a zsidókat a materializmussal és a vallás archaikus formáival azonosította, támadva mind a kelet-londoni zsidó ortodox közösségeket, mind a „West End” zsidó gazdagságát, amelyet anyagi korrupciónak tekintett. 1848-ban Rothschild báró felkérte, hogy támogasson egy törvényjavaslatot a parlamentben, amely a zsidók számára szavazati jogot biztosítana az Egyesült Királyságban, de Carlyle elutasította támogatását az általa „zsidótörvénynek” nevezett tervezethez. Egy Richard Monckton Milnes-szel folytatott levelezésében ragaszkodott ahhoz, hogy a zsidók képmutató módon akarnak bejutni a brit parlamentbe, és azt sugallta, hogy egy „igazi zsidó” csak „saját nyomorult Palesztinájának” képviselője vagy polgára lehet, és ezzel összefüggésben kijelentette, hogy minden zsidót ki kellene űzni Palesztinába. Charles Dickens nyilvánosan bírálta „a zsidókkal szembeni jól ismert ellenszenve” miatt.

Henry Crabb Robinson 1837-ben hallotta Carlyle-t vacsoránál a rabszolgaságról beszélni. „Ez egy természetes arisztokrácia, a színarisztokrácia, és teljesen helyes, hogy az erősebb és jobb faj uralkodik!” Carlyle úgy vélte, hogy „a fekete embert nem lehet felszabadítani a természet törvényei alól, amely nagyon határozottan döntött a kérdésben”. Az 1853-as „Occasional Discourse on the Nigger Question” című röpiratban aggodalmát fejezte ki a gyakorlat túlkapásai miatt, és azt mérlegelte, hogy „hogyan lehetne megszüntetni a rabszolgaság visszaéléseit, és megmenteni a benne rejlő drágaságot”.

Kortárs

A tizenkilencedik század kevés irodalmi alakja váltott ki annyi kommentárt, mint Thomas Carlyle. A reakciók skálája széles volt, a magasztalástól az elítélésig. Sokak számára ő volt korának legerőteljesebb befolyása. Harriet Martineau 1849-ben azt írta: „Thomas Carlyle tűnik annak az embernek, aki a leglényegesebben változtatta meg korának gondolkodását. . . . Akár filozófusnak, költőnek vagy moralistának nevezzük, ő nemzedékünk első tanítója”. George Eliot 1855-ben visszhangozta ezt az érzést:

Felesleges kérdés, hogy vajon fogják-e olvasni a könyveit egy évszázad múlva: ha mindet elégetnék, mint a leghatalmasabb Suttees a halotti toron, az csak olyan lenne, mintha kivágnánk egy tölgyet, miután makkjai erdőt vetettek. Hiszen alig van e nemzedéknek olyan felsőbbrendű vagy aktív elméje, amelyet Carlyle írásai ne módosítottak volna; aligha született olyan angol könyv az elmúlt tíz-tizenkét évben, amely ne lett volna más, ha Carlyle nem él.

Emerson Carlyle halálakor úgy vélekedett, hogy élete és munkássága olyan általános érzelmeket váltott ki, „mint amilyeneket apáink éreztek Scott iránt, és mint amilyeneket nagyapáink éreztek Johnson iránt”; kijelentette, hogy az angol irodalom „elárvult”; és kétséges, hogy „ki kerülhet Carlyle úr helyére”. Walt Whitman azt sürgette, hogy „semmilyen körülmények között, és bármennyire is cáfolják az idő és az események az ő harsány fikázásait, az angol nyelvű világ ne feledkezzék meg erről az emberről, és ne mulassza el tisztelettel megőrizni felülmúlhatatlan lelkiismeretét, egyedülálló módszerét és becsületes hírnevét. Soha nem volt komolyabb és őszintébb meggyőződése. Soha nem volt még ilyen kevés a lógós vagy időhúzó. Soha nem volt a politikai progresszivizmusnak olyan ellenfele, akit ennyire szívből tisztelhetett volna.”

Carlyle kedvező összehasonlításokat vont a nyugati kánon nagy íróival. George Saintsbury véleménye szerint Carlyle „olyan „fogékonyan” tudott megragadni egy korszakot, egy mozgalmat, egy eseménysorozatot”, hogy „az eredmény Gibbon volt a maga makacs felületessége nélkül, és Thuküdidész a retorikában és ékesszólásban kiábrándító aszkézise nélkül”. Wilde-ot idézik egy beszélgetésben, amikor azt mondja: „Milyen nagyszerű volt! Ő tette a történelmet először dallá nyelvünkön. Ő volt a mi angol Tacitusunk”. Ruskin hasonlóképpen Carlyle-t tartotta a „legnagyobb történésznek Tacitus óta”, míg Sterling Emerson szerint „Carlyle a mi sokkal nagyobb Tacitusunk”. Charles Eliot Norton azt írta, hogy Carlyle „alapvető természete magányos volt erejében, őszinteségében, gyengédségében, nemességében. Közelebb állt Dantéhoz, mint bármely más ember”. Harrison hasonlóképpen megjegyezte, hogy „Carlyle úgy járkált Londonban, mint Dante Verona utcáin, saját szívét rágta, és a pokolról álmodott. Mindkettőre azt mondhatták volna a járókelők: „Nézzétek, ott megy az az ember, aki látta a poklot”.

Carlyle tanítványait carlyle-iaknak vagy carlyliitáknak nevezték, Carlyle-hoz legközelebb Froude és Ruskin állt. Ruskin gyakran „mestereként” emlegette Carlyle-t, és úgy beszélt a kapcsolatukról, mintha apa és fia lenne. Edward Tyas Cook és Alexander Wedderburn úgy vélte, hogy „Carlyle volt a tisztelt mester; Ruskin a szeretett tanítvány”. Egy másik Dickens volt, akit úgy jellemeztek, mint „szánalmasan buzgó kérőt Carlyle udvarában, akit megfigyelhettek, amint partikon alázatosan körülötte lógott, buzgón elismerte őt nyomtatásban, és ajándék példányokkal árasztotta el”. Dickens házvezetőnője, Georgina Hogarth 1870. június 27-én, nem sokkal Dickens halála után azt írta Carlyle-nak, hogy „nem volt senki, aki iránt nagyobb tisztelettel és csodálattal viseltetett volna”. Kingsley társadalmi reformokkal kapcsolatos nézeteit nagymértékben Carlyle alakította. Tennyson versei magán viselik barátja eszméinek hatását.

Carlyle befolyásolta a politikusokat és a társadalmi aktivistákat. Morris Edmund Speare úgy említi Carlyle-t, mint „az egyik legnagyobb hatást” Disraeli életére. Robert Blake úgy köti össze őket, mint „romantikus, konzervatív, organikus gondolkodókat, akik fellázadtak a benthamiszmus és a tizennyolcadik századi racionalizmus öröksége ellen”. Froude, mindkét férfi életrajzírója megjegyezte, hogy Disraeli „tanulmányozta Carlyle-t, és néhány írásában utánozta őt”. Maga Disraeli azt írta Carlyle-nak, hogy Tennysonnal együtt „vitathatatlan felsőbbrendűnek” tartja őt a korabeli irodalomban. Alexander Herzen nagyra értékelte Carlyle írásait, és felkereste őt Londonban; Vaszilij Botkin tisztelettudóan bánt Carlyle-lal, és lefordította oroszra a Hősökről szólót. Octavia Hill nagy tisztelője volt Carlyle-nak, akárcsak Emmeline Pankhurst. Ángel Ganivet és Miguel de Unamuno osztozott Carlyle iránti lelkesedésében. Az ír forradalmár John Mitchelre nagy hatással volt Carlyle. A francia forradalmat „a legmélyebb könyvnek, a legbeszédesebb és leglenyűgözőbb történelemnek nevezte, amelyet az angol irodalom valaha is produkált”. Florence Edward MacCarthy, Denis MacCarthy fia megjegyezte, hogy „talán minden másnál jobban ösztönözte szegény John Mitchelt & vezetett 1848-as sorsához”. Mitchel Aodh O’Neill, Ulster hercegének élete című műve „a carlyle-i gondolkodás korai betörése az ír nemzet romantikus konstrukciójába, amely egy évszázadon át uralta a harcos ír politikát”. Charles Gavan Duffy azt írta, hogy Carlyle „megtanította Mitchelt arra, hogy ellenezze a négerek felszabadítását és a zsidók emancipációját”.

Pályája elején Carlyle-t Amerikában fogadták a legjobban, ahol műveit a leggyakrabban nyomtatták. Nagy hatással volt a transzcendentalizmusra; Amos Bronson Alcott, Louisa May Alcott, Orestes Brownson, William Henry Channing, Emerson, Margaret Fuller, Frederic Henry Hedge, idősebb Henry James, Thoreau és George Ripley mind hatással voltak rá. Alexander Hill Everett, a North American Review szerkesztője 1835-ben úgy jellemezte Carlyle-t, mint „az élő angol filozófiai írók közül a legmélyebb és legeredetibb. Ő az a személy, akire a legnagyobb bizalommal tekintünk, hogy új tavaszt és irányt adjon ezeknek a tanulmányoknak az anyaországban”. Mint ilyet, az antitranszcendentalisták nagyon helytelenítették Carlyle-t. Andrews Norton 1833 áprilisában egy új írói iskola vezetőjeként azonosította, amely „minden régi filozófiai, erkölcsi és vallási felfogást el akar söpörni”, és semmi érdemlegeset nem kíván helyükre tenni. Edgar Allan Poe a United States Magazine 1846. áprilisi számában azt írta: „A legkevésbé sem hiszek Carlyle-ban. Tíz év múlva – talán öt év múlva – már csak a szarkazmus fenekeként fognak rá emlékezni”. Burton R. Pollin megjegyzi, hogy Carlyle művei közül Poe valószínűleg csak a Sartor Resartust olvasta közelről, amelyből saját írásaiban is kölcsönzött.

Carlyle munkásságát az antikvitás kori Délvidéken nagy visszhangra talált. A The Southern Quarterly Review 1848-ban kijelentette: „Thomas Carlyle szelleme járja az országot”. George Fitzhugh déli szociológusnak a palingenezisről, a több fajú rabszolgaságról és a tekintélyelvűségről alkotott elképzeléseire Carlyle nagy hatással volt, akárcsak prózai stílusára. William E. Dodd amerikai történész azt írta, hogy Carlyle „a társadalmi alárendeltség és az osztálykülönbség doktrínája … volt minden, amire Dew és Harper, Calhoun és Hammond vágyott. Anglia legnagyobb realistája mérlegelte rendszerüket, és igazságosnak és humánusnak találta”. Carlyle támadásai az iparosodás bajai és a klasszikus közgazdaságtan ellen fontos inspirációvá váltak az amerikai progresszívek számára, és gazdasági statizmusa befolyásolta az „intelligens társadalmi tervezés” elitista és eugenikus koncepcióját, amelyet a progresszív Amerikai Gazdasági Egyesület korai időszakában népszerűsítettek.

Ezzel szemben Carlyle az 1848-as forradalmak után elidegenítette néhány korábbi epigonját, például John Greenleaf Whittier-t, aki a The National Era című folyóiratban „kimondhatatlanul gonosznak” ítélte az „Alkalmi beszédet”. James Freeman Clarke 1867-ben ezt írta: „Ő a mi „elveszett vezetőnk”, de úgy szerettük és tiszteltük őt, ahogyan kevés embert szerettek és tiszteltek valaha. . . . Mindig hálásak leszünk az igazi Carlyle-nak, a régi Carlyle-nak” az 1848 előtti időkből. A fiatalabb nemzedék kevésbé volt érintett; Herman Melville, aki 1849-es angliai útja során megpróbált találkozni Carlyle-lal, 1850 nyarán barátjától, Evert Augustus Duyckinck-től kölcsönkérte a Sartor és a Hősökről című művek másolatait, amelyek nagy hatással voltak a Moby-Dick és a Pierre; avagy a kétértelműségek stílusára és tartalmára. Emily Dickinson nagyra becsülte Carlyle munkásságát, és hálószobájában kiakasztotta a róla készült portrét. John Burroughs 1868-ban azt írta, hogy „az egyetlen két élő író, akitől nem undorodom, az Carlyle és Emerson”, és hogy az előbbi „teljesebb mértékkel rendelkezett a nagy vallásos művészlélekkel, mint bármelyik kortárs költője”. 1871 októberében Moncure Conway társaságában meglátogatta Carlyle-t. 1882-ben elzarándokolt Ecclefechanba és Cheyne Row-ba, és a Fresh Fields két fejezetében tette közzé visszaemlékezéseit.

Walt Whitman sokat olvasta Carlyle műveit a Fűszi levelek első kiadásának megjelenése előtti években. Carlyle haláláról elmélkedve megjegyezte:

Jelenleg bizonyára van egy megmagyarázhatatlan kapcsolat (amely ellentmondásossága miatt még pikánsabb) e csaló szerző és az Amerikai Egyesült Államok között. . . Kétségtelen, hogy Carlyle halála és Froude emlékiratainak megjelenése óta nemcsak a könyvei iránti érdeklődés, hanem minden, a híres skótra vonatkozó személyes vonatkozású dolog is … … valószínűleg nagyobb és élénkebb ma ebben az országban, mint saját hazájában.

Whitman későbbi éveiben gyakran gondolt Carlyle-ra, csak 1886-ban több mint százszor említette őt Horace Traubelnek; két évvel később azt mondta: „Hajlamos vagyok arra, hogy minden modern embernél jelentősebbnek tartsam őt”.

Eston Everett Ericson Carlyle hatását Marietta Holley munkásságában azonosította. Mark Twaint a halálos ágyán találták meg, mellette A francia forradalom egy példányával, egyik kedvenc könyvével.

Goethe „nagy jelentőségű erkölcsi erőnek” tartotta Carlyle-t, és dicsérő előszót írt Friedrich Schiller élete című művének 1830-as német fordításához.

Karl Marx és Friedrich Engels tanulmányozta és méltatta Carlyle korai írásait Anglia állapotáról, és megtetszett nekik a Carlyle chartizmusában kifejezett „forradalmi” polgárellenes hozzáállás. A The Condition of the Working Class in England (1844-1845) című művében, bár a társadalmi változások eszközeiről és céljairól eltérő nézeteket vallott, Engels követte Carlyle értékelését az ipari forradalom következményeiről, és méltatta a munkások melletti kiállását, többször idézte a Chartismot, és dicsérte Carlyle Múlt és jelen című művében a polgári értékek elleni támadását. A Die heilige Familie (1845) Carlyle társadalomkritikájára való utalásokat tartalmaz. Marx a chartizmusra támaszkodott az angol munkásosztályra vonatkozó statisztikai adatokért, amelyeket az „Arbeitslohn” című kéziratos albumban használt fel, amelyet az 1847 decemberében Brüsszelben, az Általános Német Munkásszövetségben felolvasott előadásaihoz használt. A Kommunista Párt kiáltványa (1848) visszhangozza Carlyle vádját a profitorientált kereskedelem okozta társadalmi szétesésről, és felidézte Carlyle panaszát, hogy a „készpénzfizetés” „az ember és ember közötti egyetlen egyetemes kapcsolat” lett. A Das Kapital I. kötetében Marx bírálta Carlyle-nak az amerikai polgárháborúban a Konföderáció támogatását, és megvetette „Ilias (Americana) in Nuce” című művét. 1881-ben Engels elvetette Carlyle elképzelését az „iparosok kapitányairól”, és A munkásosztály helyzete Angliában című könyv 1892-es kiadásához csatolt jegyzetében Engels azon kesergett, hogy az 1848-as forradalmak Carlyle-t „egyenesen reakciós emberré” tették, akinek „a filiszteusok elleni jogos haragja” „mogorva filiszteus morgássá változott a történelem áradata miatt, amely partra vetette”.

Friedrich Nietzsche elutasító volt Carlyle moralizmusával szemben, „abszurd zagyvaságnak” nevezte őt a Túl a Jó és a Rosszonban, és olyan gondolkodónak tartotta, aki nem tudott megszabadulni attól a kicsinyes gondolkodásmódtól, amelyet állítólag elítélt. A bálványok alkonyában kijelentette, hogy „elolvasta Thomas Carlyle életét, ezt az akaratlan és önkéntelen bohózatot, a diszpepszia heroikus-moralista értelmezését”, és úgy találta, hogy Carlyle „szükségből retorikus, akit állandóan izgat az erős hit utáni vágy és az arra való képtelenség érzése (- ebben tipikus romantikus!)”. Azt írta, hogy Carlyle „erős hit utáni vágya nem az erős hit bizonyítéka”, hanem „inkább az ellenkezője”. Nietzsche „folyamatos szenvedélyes becstelenséget fedezett fel Carlyle-ban önmagával szemben”, annak ellenére, hogy „Angliában éppen őszintesége miatt csodálják”. Nietzsche emlékezetesen úgy jellemezte Carlyle-t, mint „egy angol ateistát, aki azért akarja, hogy tiszteljék, mert nem az”. Ruth apRoberts azonban azt állítja, hogy Nietzsche, akinek eszméi bizonyos tekintetben Carlyle-éhoz hasonlíthatók, „talán többet köszönhet Carlyle-nak, mint amennyit be akar vallani”.

Carlyle a francia-német háborúban Németország támogatásával nagy megbecsülést vívott ki magának Bismarck Poroszországában, és születésének századik évfordulóját 1895-ben széles körben megünnepelték.

Antoine Dilmans a Revue Indépendente számára írt cikkében úgy jellemezte Carlyle-t, mint az „angol szocializmus” „fő képviselőjét”, akinek írásaiban a Saint-Simonianizmus elemei is megtalálhatók. Émile Montégut 1848 után „lelkes csodálatot” érzett Carlyle iránt, és megpróbálta ugyanezt kiváltani honfitársaiból. Hippolyte Taine 1864-ben monográfiát készített Carlyle-ról L’Idéalisme anglais címmel: Étude sur Carlyle. Írásait úgy jellemezte, mint „pogány illúziók, bibliai reminiszcenciák, német absztrakciók, szakkifejezések, költészet, szleng, matematika, fiziológia, archaikus szavak, neologizmusok” keverékét. „Nincs semmi, amit ne zúzna össze és ne pusztítana el” – írta Taine. „A művészet és az emberi gondolkodás szimmetrikus építményeit, szétszórva és ledöntve, keze gigantikus, alaktalan törmelékhalommá halmozza, amelynek tetejéről, mint egy hódító barbár, gesztikulál és csatát vív.” Taine a maga didaktikusságában Carlyle-t „modern puritánnak” tartotta, aki „csak rosszat látott a francia forradalomban”, és igazságtalanul ítélte meg Voltaire-t és a francia felvilágosodást. Carlyle „nem érti meg jobban a cselekvésünk módját, mint a gondolkodásmódunkat. A puritán érzelmeket keresi; és mivel nem találja, elítél minket”. Arra a következtetésre jutott, hogy Carlyle birtokában van „ennek a túlzó és démonikus stílusnak, ennek a rendkívüli és beteges filozófiának, ennek az eltorzult prófétai történelemnek, ennek a baljós és dühödt politikának”. Alan Carey Taylor jelzi, hogy Edmond Barthélemy Sartor Resartus fordításának és a hozzá tartozó kritikai tanulmány Thomas Carlyle: Essai biographique et critique című tanulmánya 1899-ben fordulópontot jelent Carlyle franciaországi hírnevében. Louis Cazamian (1913), Victor Basch (1938) és Jacques Cabau (1968) monográfiái megszilárdították Carlyle hírnevét a huszadik századi Franciaországban.

Visszatekintő

Miután a viktoriánus korszakban hatalmas hírnévnek örvendett, Carlyle az Edward-korszakban kissé kiment a divatból, bár jelentőségét nem becsülték alá. William Crary Brownell 1901-ben úgy értékelte, hogy „Carlyle-t most elhanyagolják, de stílusának és látásmódjának vitalitása miatt elkerülhetetlenül visszatér”. G. K. Chesterton 1902-ben azt írta, hogy Carlyle legfőbb hozzájárulása a filozófiához és az irodalomhoz a humora volt (egy olyan mozgalom, amely teljes mértékben olyan fontos, mint a modern racionalizmus”. Ahol „kétségtelenül hosszú és kétségtelenül rossz hatása” volt, az az volt, hogy ő volt a felelős azért a szokásért, amit Chesterton „Going the whole hog”-nak nevezett, a „modern őrületért, hogy az ember filozófiája, vallása, politikája és vérmérséklete egybeforrjon”, amit szerinte Nietzsche és tanítványai testesítettek meg. Paul Elmer More 1904-ben úgy ítélte meg, hogy Carlyle „Dr. Johnson után az angol irodalom legnagyobb személyisége, talán még az elismert diktátornál is impozánsabb”. Hilaire Belloc 1906-ban Carlyle Francia forradalom című művének Everyman’s Library kiadásához írt bevezetőjében azt írta, hogy bár „írói helyzete biztos”, úgy érezte, hogy „abban a helyzetben vagyunk, hogy Carlyle egész történelmi munkásságára mereven visszatekinthetünk, és megítélhetjük azt, egyelőre a rokonszenv indokolatlan hiánya nélkül, de már kellő távolságtartással”. A halála után Londonban megalakult Carlyle Társaság 1907 januárjában pénzhiány és érdektelenség miatt beszüntette működését. H. L. Mencken 1917-ben „rég elfeledett istennek” nevezte Carlyle-t.

Az érdeklődés a későbbi években újraéledt. Mary Agnes Hamilton 1926-os tanulmánya megkísérelte „megmenteni” Carlyle-t a huszadik század számára, hangsúlyozva a modern munkásmozgalomra gyakorolt hatását. 1929. március 6-án az Edinburgh City Chambersben tartott, nagyszámú résztvevővel és lelkesedéssel megtartott gyűlésen megalakult az Edinburgh-i Carlyle Társaság, amely ma is működik. Ugyanezen év októberében Ecclefechanban leleplezték a Chelsea-szobor másolatát. Az 1930-ban megnyitott New York-i Carlyle Hotel az ő nevét viseli. Lytton Strachey 1931-ben esszét írt Carlyle-ról. A Cheyne Row 24. szám alatti otthonát és az ecclefechani szülőházát 1936-ban vásárolta meg a National Trust, illetve a National Trust for Scotland.

A 20. században egyes kritikusok Carlyle-t a fasizmusra és a nácizmusra gyakorolt hatásaként azonosították. Carlyle demokrácia iránti ellenszenve és a karizmatikus vezetésbe vetett hite vonzó volt Joseph Goebbels számára, aki gyakran hivatkozott Carlyle műveire naplójában, és Nagy Frigyes életrajzát olvasta fel Hitlernek 1945 utolsó napjaiban. További bizonyítékot találunk erre az érvelésre azokban a levelekben, amelyeket Carlyle Paul de Lagarde-nak, a Führer-elv egyik korai képviselőjének küldött. Ernst Cassirer azonban Az állam mítoszában „visszautasítja azt a vádat, hogy Carlyle fasiszta volt vagy másokat a fasizmushoz vezetett”, hangsúlyozva Carlyle egyértelműsítését, miszerint a „Might is Right” mindig „erkölcsi jogot” és „erkölcsi hatalmat” jelent. G. B. Tennyson megjegyzi, hogy Carlyle elutasítása a modernizmussal és „az énnek az erkölcsi törvények fölé emelésével” kizárja őt a fasizmussal és a modern totalitarizmus más formáival való társulásból, amelyeknek ezek a vonások velejárói.

Carlyle a huszadik század második felében újra érdeklődésnek örvendett tudományos körökben. A korai tanulmányokat John Holloway (1953), Tennyson (1965), Albert. J. LaValley (1968) és mások Carlyle tekintélyének újragondolására szólítottak fel. „E kritikusok könyörgései ellenére” – jelentette Cumming 2004-ben – „Carlyle nagy, erőteljes írói státusát még az egyetemeken belül sem sikerült rehabilitálni, és neve valószínűleg soha nem lesz olyan széles körben elterjedt, népszerű, mint az olyan kortársaké, mint George Eliot, Charles Dickens vagy a Brontë-ké”. A Sartor Resartust azonban nemrégiben ismét figyelemre méltó és jelentős műként ismerték el, amely vitathatatlanul számos jelentős filozófiai és kulturális fejleményt vetített előre, az egzisztencializmustól a posztmodernizmusig. Azzal érveltek, hogy A francia forradalomban az ideológiai formulák kritikája jól mutatja be, hogyan alakulnak át a forradalmi kultúrák elnyomó dogmatizmussá.

A Nouvelle Droite-hoz, a neoreakcionárius mozgalomhoz és az alt-righthoz kapcsolódó figurák Carlyle-t a metapolitikai megközelítésükre gyakorolt hatásuknak nevezték. Az Új Jobboldal 2008. július 5-i londoni találkozóján Jonathan Bowden angol művész tartott előadást, amelyben azt mondta: „Minden nagy gondolkodónk nyilakat lő a jövőbe. És Carlyle is közéjük tartozik”. 2010-ben Curtis Yarvin amerikai blogger magát Carlyle-nek nevezte, „ahogyan a marxista marxista”. Az új-zélandi születésű író, Kerry Bolton 2020-ban azt írta, hogy Carlyle művei „egy igazi brit jobboldal ideológiai alapját képezhetik”, és hogy „időtálló alapokként maradnak meg, amelyekre az angolszász jobboldal visszatérhet a tényleges premisszáihoz”.

Az alábbi táblázat az Oxford English Dictionary Online, 2012 című kiadványból származó adatokat tartalmazza. Az első kategória az „adott szerzőtől származó, a szótárban példaként használt idézetek teljes száma”. A második kategória „azon idézetek száma, amelyek egy főbejegyzésnek számító szó első használatának minősülnek – más szóval a szerző állíthatja, hogy ő használta először a szót, vagy ő találta ki azt”. A harmadik kategória „azon szavak vagy kifejezések száma, amelyeket a szerző először használ bizonyos értelemben, például átvitt értelemben a konkrét helyett, vagy azért, mert egy adott főnevet először használ igeként, vagy mert először alkotott már ismert szavakból álló kifejezést”.

E bejegyzések több mint ötven százaléka a Sartor Resartus, a Francia forradalom és a Nagy Frigyes története című művekből származik. Az O.E.D. által idézett 547 első idézetből 87, azaz 16% szerepel a „ma is használatos” listán.

E kifejezések közül néhányat az alábbiakban a The Nuttall Encyclopædia meghatározása szerint ismertetünk.

Thomas Carlyle a korabeli és a későbbi szépirodalmi írókat, valamint a drámaírókat is érdekelte.

Jelentősebb munkák

Carlyle műveinek standard kiadása a Centenary Edition, amelyet Henry Duff Traill szerkesztett és bevezetővel ellátott, és először 1896-1899-ben jelent meg Londonban a Chapman and Hall kiadónál. A megadott dátum a mű eredeti megjelenésének időpontja.

Marginalia

Ez egy kronologikus lista a Miscellanies-ben 1880-ig nem gyűjtött könyvekről, röpiratokról és broadside-okról, valamint a posztumusz első kiadásokról 1987-ig bezárólag. Thomas Carlyle-ból állították össze: A Descriptive Bibliography, szerkesztette Rodger L. Tarr, kiadta 1989-ben Pittsburghben a University of Pittsburgh Press.

Levéltári anyag

Cikkforrások

1. Thomas Carlyle
2. Thomas Carlyle
3. ^ For the letter, written by John Morley and David Masson, and list of signatories, see New Letters of Thomas Carlyle, edited by Alexander Carlyle, vol. II, pp. 323–324.
4. ^ Matthew Arnold described Carlyle as such in an 1849 letter to Clough.[135]
5. ^ „Thomas Carlyle”, Gemeinsame Normdatei, accesat în 26 aprilie 2014
6. ^ Thomas Carlyle, SNAC, accesat în 9 octombrie 2017
7. ^ Карлейль Томас, Marea Enciclopedie Sovietică (1969–1978)[*]​  |access-date= necesită |url= (ajutor)
8. On Heroes and Hero Worship and The Heroic in History, London 1846; deutsch von Neuberg, Berlin 1853
9. 1 2 Архив по истории математики Мактьютор